Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer rettenetesen gazdag mágnás, aki annak a földnek a napkelet felőli táján telepedett le, amelyet új világnak hívtak. A mágnás természetesen nem született gazdagnak, hosszú éveken át keményen megdolgozott a sikerért, amíg el nem érte azt a pontot, amin túl már tulajdonképpen egy ideig passzívan nézhette, ahogy más, kevésbé illusztris és módos üzérek virágzó vállalkozásokkal árasztották el a vidéket. Mihelyst a helyi ifjak elkezdték volna bitorolni a helyi főmágnás tekintélyét, az öreg magához hívatta őket és olyan összeggel pénzelte le a szebb jövőre hivatott fiatalokat, ami menten ködfelhőbe bújtatta a feltörekvő iparos nemzedék józan ítélőképességét. Rendre sikerült eloroznia a jobbnál-jobb ötleteket a hirtelen jött gazdagságtól elvakított helyi legényektől, s idővel akkorára pöffeszkedett, hogy a Szilikon völgyet ölelő kicsiny dombokat már meg sem tudta volna mászni, hogy világot lásson.
Mire elkezdte volna belátni, hogy mohón nyereségvágyra fecsérelte minden idejét és energiáját, már elaggult és kénytelen volt belátni, hogy talán soha nem fog a völgyön túlra jutni, ahogy arról még gyerekként álmodozott. Tudta, hogy mennyi van egy varsói személyi asszisztens bankszámláján, hogy hányszor eszik egy nap és mit, hogy mely éjszakákon alszik egyedül vagy legalábbis otthon. Nem volt előtte titok, hogy hány liter szeszt iszik átlagban egy nyugdíjazott vasutas a Lajtán túl, hogy mikor halt meg az utolsó tasmán ördög és miért éppen fogságban, hogy hány felfútt disznótetem csorgadozott le a Huangpu folyón egy évben, vagy, hogy milyen megfontolásból gyászöngyújtják magukat az indiai özvegyek a férjük testére halmozott máglyán, hogy ezt a helyiek sati-nak hívják és még azt is, hogy ez devanagariul van. Nem volt a földön olyan talány, amiről ne tudott volna órákig zengeni, de minden szál, ami a kezében összefutott csak azt az elkopni látszó gyerekkori vágyat kavarta fel benne, hogy egyszer a dombokon túlra jusson és láthassa milyen is a világ.
Egy kevésbé szép téli reggelen összerendelte a fiait és meghagyta nekik, hogy hajtsák fel azt az egyént, aki a küszöbére tudja hozni a világot, a pénz nem tétel, az álom a fontos, egy ember álma, még ha egy kicsit hazudunk is magunknak. A fiai szolgamódra el is kezdték járni a környéket és mindenhova berontottak, ahol az ajtó felett cégér lengett a szélben. Fekete bőrkabátot hordtak, érzéketlenre volt edzve az öklük, és ha nem lett volna rajtuk napállástól függetlenül divatos napszemüveg, talán még ÁVO-soknak is félre lehetett volna őket nézni. Csak a legkisebb volt jámbor. Járta ő is a többivel az országot, ki-ki a maga útján, kutatta, hogy kinél van a kulcs, hol a megoldás, amely az öreg mágnás utolsó kívánságát valóra válthatná, és rövidesen meg is találta azt.
Az egyik faluban egy rozoga ház gangján, amit csak az udvaron szanaszét heverő lim-lomok bolondos magánya tartott vissza az összeomlástól, meglátott egy különc férfit. Bement hozzá, elbeszélgetett vele, megkérdezte tőle, hogy van-e valami ötlete arra, hogyan lehetne a világ minden táját egy helyre összehúzni. Ez a szeszélyes kisember pedig nagy hallgatásba kezdett, a legkisebb fiú pedig csak várt és várt, nézte, ahogy a furcsa férfi egyre mélyebben süllyed magába, s mire beesteledett, már meg is volt a dolog nyitja.
A legfiatalabb gyerek megköszönte a segítséget, jó erőt és egészséget kívánt, majd járta tovább az országot, de már csak a látszatát sem akarta kelteni annak, amit a fivérei egyre vérmesebben élveztek. Lépdelt bele a nagyvilágba, hazulról el, el a pénztől, a markolástól, az önzéstől és a sóvárságtól, el, messzi tájakra, hátán a mindent látó hátizsákkal, ami egyszer majd a világot hozza minden ember elé.
No, ez a mese. A Google nem lacafacázik, viszont átadták a héten a világ képernyő elé szorult nemzedékének a velencei lagúnákat. Itt siklunk be egy kattintással a városba, lehet barangolni!
Magyar–Olasz Kulturális Évad 2013 